Szívtelen e lét.
Nyomorúság lepte be a szoba közepét,
majd, mint az inda, lassan tovakúszik;
nem, nem pihen, soha nem aluszik,
nem ad pihenőt,
beterít, mint magzatvíz a lepedőt,
befedi a heverőt,
mint eső a legelőt,
mert szívtelen e lét,
minden pillanat most folyik szét,
mint tinta a pergamenen,
de nem fáj már, elviselem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése