33

Szívtelen e lét.
Nyomorúság lepte be a szoba közepét,
majd, mint az inda, lassan tovakúszik;
nem, nem pihen, soha nem aluszik,
nem ad pihenőt,
beterít, mint magzatvíz a lepedőt,
befedi a heverőt,
mint eső a legelőt,
mert szívtelen e lét,
minden pillanat most folyik szét,
mint tinta a pergamenen,
de nem fáj már, elviselem!

32

Nagy gond van a világban.
Egy apró bogár bent ragadt a pilácsban,
majd kifáradtan rogyik össze,
majd kiszáradt testéből elszáll a lelke;
de megtette, hiába vesztette -
hasztalan életét feltette,
majd megvetve elfeledve,
porladó kis teste elveszve.
Nagy gond van a világban.
Ezt érzem, és kérdem, miért látom ezt?
Mit tettem, vagy tettünk:
fejlődtünk, és elvettünk,
borzalmas dolgokat műveltünk,
kis bolygónk ártatlan testét apránként szétszeltük.
Igen, ezt tettük,
remegve, esedezve,
megváltásért könyörögve,
mert nagy gond van a világban!

31

Ez nem élet, csupán csak létezés.
Azt mondod, menni akarsz, de látom, mégis félve mész.
Mennyei pokol vénámban, a szívem ritmusa dobol.
Itt vagyok magamban, lelkemben üresség honol.
Nem élek a múltban, mégis visszavágyom oda;
tudom, mi akkor volt, nem kapom vissza soha.
Már fontolóra vettem megannyi tettem,
mert én tettem ezt, adtam, aztán elvettem.
Most meg egymagamban állok, alattam egy szakadék,
az úton megannyi akadály, de én előre haladnék.

30

Jó éjt a holtaknak az élőknek a reménynek.
Csak én látom a valóságot szürkének meg fehérnek.
A szavaim az ecsetem, mit egy kopott vászon képvisel,
és az önarcképem a tükörben, mit minden nap elvisel,
mert megfáradt remény tündököl aranybarna szemében,
de senki se tudja, mekkora kő van a gyönyörű szép szívében.

29

El akarok innen menni ,elfutni messze,
el innen a távoli csendbe,
messze a város, s az emberek zajától,
csak ne lenne a célom ilyen távol.
Egy hangot hallok, már nem is tudom mióta.
Esténként felriadok, mert láttalak álmomban,
ezért rohanok fejvesztve a semmibe,
mert bár nem szeretlek, mégis itt őrizlek a szívemben.

28

Azt hiszem, nekem sem volt könnyebb, mint bárki másnak.
Az emberek jöttek, és kihasználtak;
jöttek, és belőlem mindent kiaknáztak,
a sok jó dolgot találták bennem mihasznának.
Aztán vigaszt vártak, ajtóm előtt késsel vártak,
érzelmileg megaláztak,majd végezetül továbbálltak,
csak a seb maradt mit belém vájtak.
Csak egy test, mit belülről felzabáltak,
de érzem, újra megtalálnak,
de már nem bántanának,
csak a lelkemnek ártanának.
A mennyországban tárt karokkal várnak.

27

Az érzés, mikor belekóstolsz valami ízletesbe,
szemed fennakad és elveszik a semmiben,
szikrázik a levegő és csak a pillanatot várod,
hogy megkaphasd azt, mi minden álmod.
Hirtelen nem érdekel semmi, csak ő létezik neked,
nem érdekel hol és mikor, csak mindig legyen veled,
és ha nem kapod meg, álmodban visszatér.
Tudom, vele minden pillanat aranyat ér.
Mikor elveszel a tekintetében,
olyan érzést még nem éreztem soha sem.
Mintha heroint kaptam volna egyetlen löketben,
és függővé tett, szívem ismét lüktetett;
lelkem, ami már oly rég óta szenvedett,
most felpillantott és nevetett.
Azt hiszem, veled boldog lennék újra,
kérlek ne engedd, hogy elvesszek a múltban,
hol árnyak üldöznek, és nem engednek szabadon,
de te elűzheted őket, hogy éljek újra szabadon.

26

Hisz te mondtad nekem, angyal vagyok, ki hazavágy,
kit megszennyez e földi lét, a magány,
kinek senki se jutott,
mindhiába az emberek után futott;
megfáradt teste aztán gyengén rogyott össze,
vissza a porból, ami egykor szülte.
Immár ismét az angyalok között lehet,
lelke szabad itt. Mindörökre békére lelt!

25

Vicces már, hogy nem érzem magam egésznek.
Hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek;
nevemet nem ejtenék ki többet,
tetememre nem fektetnének sírkövet.
Senki se emlékezne a fiúra,
kinek élete mostoha,
kit nem szeretett senki ember fia.
Fejében a hangok zaja,
kiáltják: Most ugorj vagy soha!
És végre eljutok majd oda,
hol vár rám a változás kora,
hol még ismerik a szeretet lényegét,
hol még nem téptük ki egymás szívét.

24

Mondd, mi a baj velem?
Az egyik felem akar, a másik felem egy hatalmas verem.
Megfelelni másoknak.
ellenállni az átoknak,
tűzbe nyúlni másoknak,
az emberek tévedtek, mikor szebb jövőt álmodtak.
Mert mi vár itt? - kérdezem nevetve.
Ez a nevetés arcomra fagyva, megvetve,
elesve, keresve, feléd evezve,
szenvedve, az életen merengve.
Szorongok. Az ajtódon kopogok,
mi rég zárva, de mégis ott ácsorgok,
néha megtántorodok,
de várok rád; bármeddig várok,
hisz' remény éltet mindenkit.
Engem az élet már meg sem félemlít.

23

Gépek alatt holttestek,
alul maradt életek,
nagyra törő emberek,
kik a sorssal vetekedtek,
és most a földet kaparják,
a jobbat akarják,
de kihaltak az érzések, csak a túlélés számít.
Robotokat alkottunk - szív nélkül nem tudnak szánni.
Hiába mondtuk, rossz fele haladunk, a kor győzött felettünk,
és mi csak temettünk;
temettük a múltat, mikor még jobb volt egy fokkal,
mikor még elértünk valamit őszinte szavakkal,
de már senki sem hisz ebben.
Lassan eltűnik minden,
és üres lesz a Föld,
mindent beterít a köd.

22

És volt, hogy utánad eveztem, de lehúzott az örvény,
s sokszor a földön csúsztam, mert az élet bizony kemény,
de felálltam, és mentem tovább sebesen,
de a te sztoridnak nem volt igaz fele sem.
Bennem volt a tűz, de kioltották szép lassan.
Megkaptam a jót az élettől, de ára van.
Kezdetben még hittem a csodákban,
de sötét lett az ég. Meghaltam az álmomban;
felkeltem, s ami várt a világban:
az illegális hulladék, mi ott hevert a váramban.
Talán én voltam fafej, és engedtem a rossznak,
de vezeklek bűnömért, mert megmaradtam jónak.
Hol vadállatok vannak, ott nevelkedtem fel,
így engem az élet sosem borít fel.
Sokáig jártam, míg megtaláltam ösvényem,
és sosem térek le, míg élem az életem.

21

Sajnos nem tudom, merre van az út vége
nap mint nap fejembe villan emlèke,
és torzítja el bennem a világot.
Hordozom ezt, mint a legsúlyosabb átkot,
mi fájdalmat mért rám, még nem kaptam senkitől.
Bennem a remény nap mint nap összedől,
és a darabokat messze fújja a szél.
Mindenki csak a jóról beszél,
hogy egyszer eljön, és minden szép lesz,
de mi van ha mese, és az élet tönkre tesz,
és nem marad más bennem, mint az elporladó virág,
mint fán az elpusztult ág.
Ez vár rám - valamiért érzem.
Egyre nagyobb bennem a félelem.

19

Felkelni reggel a nyirkos homályban,
körbenézni lassan az üres szobában,
és ráeszmélni arra, hogy valami hiányzik,
és nem teljesen egész.
Gondolatok százezre cikázik
fejemben, mert ez bizony emészt,
hogy mi volt akkor, mikor még teljes volt minden,
amikor még egész volt az üresség, és nem voltam üres itt bent.
Kergetem a múltat, de van, hogy utolér engem,
fájdalmat hozva ássa meg újra újra vermem,
mert gondolkodtam bizony, és kinek kell a fájdalom?
Hisz' tudom, reggel megint könnyeket látok párnámon,
és kezdődik újra a macska-egér játék,
mert minden nap követ - ez olyan, mint fal mellett az árnyék;
követ engem életem minden egyes napján.
Fókuszálok azonnal tettem minden súlyán,
amit megtettem- vagy csak akartam megtenni;
elevenen akartam minden élőt megenni,
mert gyűlöltem a világot és benne minden embert.
Minden nap a fájdalom, mert a sors újra elvert.
Mesém így kreált ismét patakból tengert.
Szavak hullámain jár az, ki megérti e versem.

18

Vágtattunk a napokon, te mindig fogtad kezem,
időről időre csillapítottad éhségem.
Beléd szerettem, mint halandó az életbe,
most menekülni próbálok, de nem tudom, hogy merre.
Szavakat hallottam, de tetteket se kaptam,
míg végül megint egymagam maradtam.
Vannak dolgok, miket sosem mondtam el neked,
mert túl szép lett volna ehhez a szar élethez.
Megfizettem volna, legyen az bármekkora boldogság,
de akárhova nézek, hatalmas a válság.
Századokat repülve hanyatlunk a semmibe,
megértésre várva, mint ahogy a filmekben,
beleéljük magunkat minden üres szóba,
aztán összetiporva heverünk majd a sötét sarokban.
Én repültem volna, de levágták szárnyaim,
de te visszaadtad volna, de végül elvetted az álmaim.
Gyűlölni akarlak, de szeretni még jobban,
mert megeshet, hogy meghalunk akármelyik holnapban.

17

Arcomon már nem látsz semmit.
Vajon ez az érzés enyhít, vagy megőrjít?
Minden nap egy újabb harc,
de ki tudhatja, mikor jön még egy kudarc,
ami ismét földre dönt.
A mai nap is a magány köszönt.
Rám mosolygott szelíden,
megfogta kezem,
elcsábította a szívem,
és örök magányt hozott,
lelkemen nem hagyott mást, csak hatalmas foltot;
ürességet, mit nem tölt be már semmi,
de ez nem azt jelenti, hogy nem tudok már harcolni.

16

Mondd, hol vagy és hol az ígéret?
Már nincs érzelem, ami feléget.
Szívem nem lángol már,
és szerelmet nem igazán vár.
Falam hatalmasan áll,
lelkem egy páncél testbe száll.
Sebezhetetlen leszek, mert ez akarta mindenki.
Az lettem, ki már nem is tud szeretni,
vagy csak eltévedt az ösvényen,
már nem álmodozik a tavasz-zöld réten,
mert a tűz felégetett mindent.
Azt hiszem, teljes üresség tombol itt bent.

15

És elkeserítő értelemben váltam ilyen negatívvá.
Bármerre is néztem, minden ember más vérét szívná,
és nem néznek tükörbe, tetteiket nem mérik mértékben,
elsétálnak mellette, mint a hamvadó csikk mellett.
Eleven tested mellett is elsétálnak nevetve.
Míg a vérben fuldokolsz, ők beléd rúgnak kétszer.
Hogy mi történt a világgal, nem fogom fel épp ésszel,
csak haladok tovább pár megsebzett testrésszel,
és várom már a változást, a káoszt, a megváltást,
hogy valaki mutassa meg, merre van a végállomás.

14

És ti emberek, kik küzdötök a hazugságotokért,
szememben a bizalom véget ért.
Nem törtök meg csupa örömért,
mert igen is tudom, mi kell nektek egy mosolyért.
Azt, hogy én elbukok sosem fogjátok megérni,
mert mindig önmagamért fogok harcolni,
mert minden nap erősebb leszek,
haragotokból minden nap egy csipetnyit elveszek!

13

Feléd nyújtom kezem,
tekintetem szemedben felejtem.
Eleven vagyok veled,
pedig mással idegen.
Nem akarlak, de itt őrizlek a szívemben.
Percekből órák lesznek, majd napok,
szívemből egy darabot nyújtok.
Óvatosan hozzád bújok,
de félek, tele vagyok kételyekkel,
most tele vagyok érzelemmel,
ezért látsz sokszor könnyes szemmel,
mert bár erősnek látszom,
tele vagyok félelemmel.

12

Mondd, miért gyötörsz?
Miért nem engedsz már el?
A fájdalom lassan emészt fel,
hangod még most sem ereszt el.
Nem hagyhatsz el, nélküled mit sem érek én.
Veled szeretnék megszűnni életünk végén,
de ez lehetetlen, hisz' ellöktél magadtól.
Engem azóta is a bánat marcangol,
és beteggé tesz minden nap.
Várom, mikor jön el egy szebb holnap,
mikor újra egymás kezét fogjuk,
mikor egymás kezébe saját szívünk rakjuk.

11

És hittem, hittem az emberekben,
de rájöttem, nem szabad,
persze kivétel akad,
de csalódtam.
Nyomorúság ez, mit életnek hívnak,
sokszor miattunk ítéletet hoznak.
Valahol a magasban harcok dúlnak,
és ránk már nem maradt idő.
Hamarosan ránk szakad a felhő,
és homályba borítja a földet,
magány marad itt és sivatag,
az embereket felemészti majd a harag,
és nem marad más, csak magány,
az emberekben az örökös hiány,
mert elárultuk magunkat,
előre megbéklyóztuk sorsunkat.
Nem maradt már semmi,
elfelejtettünk élni,
elfelejtettük a szeretetet,
a fájdalom mindent betemetett.

10

Én már nem tudok szívből szeretni,
lelkemben el akarlak temetni,
mert csak holtan lehetsz az enyém.
Kezed nyújtsd utoljára felém,
hogy érezzem, mi újra enyém.
Hazudd a szemembe a szépet!
Szakítsd ezer darabra a szívet,
mi már nem képes szeretni,
már képtelen feledni,
mert megjárta a poklot,
és szárnyaival a világ fájdalmára omlott.

9

Félelmemben éreztem,
lassan elszáll belőlem minden érzelem.
Kérlek, ne ez legyen a keresztem,
meg akarom találni a másik felem,
nem akarom elveszteni az eszem,
hisz akkor megbetegedne a szívem,
darabokra törne a lelkem.
Mások szívére majd a poklot festem,
miben porrá ég a szerelem,
és csak egy üres hüvely marad helyette,
mi a szerelmet rég elfeledte.

8

Tudom, semmi esélyem,
de erős vagyok az élethez.
Te bizonyítottad, hogy erős vagyok a léthez,
hisz kihordtál, és megszülettem,
kenyeredből ehettem,
és felneveltél, míg tehetted,
aztán kezeidet rólam levetted,
és itthagytál a nyirkos homályban,
ebben az elkeseredett világban.
Oly egyedül vagyok,
rossz utakon támolygok,
és nem látom, merre van a fény,
belőlem lassan elszáll minden remény.

7

Nem ért véget, kiáltottam,
menekülni akartam,
de valami nem engedett.
Lassan fulladozva éltem végig a pillanatot,
az álmomban maradtam,
nem volt villanyoltás,
apró nesz, amire felkelhetnék,
arcomon hideg volt a verejték.
Az álom, miket jónak hisznek,
maga volt a legkínzóbb, mi megtörténhetett,
előttem minden felelevenedett.
Ott voltál te és mások,
én pedig elgyengülve mászok,
de valami visszaránt,
valami nem enged el,
nem akarok itt maradni,
most el akarok szaladni,
sírni akarok és üvölteni,
kínjaimat kiengedni,
bánatomat felejteni.
Mikor lesz már vége??
Ez rosszabb, mint a kigyó mérge,
rosszabb minden fájdalomnál,
érzem a poklot,
lelkem ezer darabra foszlott,
látom, a világ velejéig romlott.

6

Tudod, nem kértem ezt, csak felfedezni akartam,
akartam fájdalom nélküli életet,
örökre elűzni a szerelmet,
mert ugyan csodás, de örökre tönkre tesz.
mennyi boldogság marad, ha mindent elvesz?
Te mindent elvettél tőlem,
a lelkemben végleg összetörtem,
de megtanultam nem érezni,
száz sebből elvérezni,
kínnal együtt élni,
álarc mögül mosolyogni.

5

Csak a sötétséget láttam,
láttam minden nyomorúságot,
testem nyugodni vágyott,
szívem se vert hevesen,
testem se volt már eleven.
Felkeltem, és már nem nevettem,
azt hiszem, belebetegedtem.
Te tetted ezt velem, vagy én magammal? -
Suttogva kérdeztem,
de senki nem válaszolt szavamra.
Lassan itt hagyott mindenki magamra...

4

Egy hatalmas sebhely - ez, amit a világ hordoz,
nem ad már semmit, de Te ifjú költő vágyakozz,
egy szebb holnapért, mi talán sosem jő el,
dicsőséged felett egy világ felejt el,
s nem marad más belőled, csak egy név egy táblán,
arcodat elfeledik, tetteid semmisítik,
és te csak integetsz a homályban,
hogy ez nem jó így, hogy harcolni kell,
mert egy szebb jövőt így hozhatunk el!

3

Ólomszag a levegőben, ez a forradalom napja,
mindenki harcra kész, de senkinél sincs szabja,
vakon állunk kitárt karokkal,
szavakat üvöltve szembe a hatalmakkal,
de üres szavakra találunk,
hiába minden, elfojtjuk a bánatunk,
de nem adjuk fel, mert ez a mi harcunk,
most bátrak leszünk, és eldöntjük végre,
hogy nem rabszolgànak születtünk,
és csak Isten uralkodhat felettünk!

2

Most már könnyebb a kín,
szívemben hangosan dolgozik az ín,
más századokat vár,
de én megfáradt testem küszöbén,
ki már nem vár csodákat,
alkony van, de nem lát csak homályt,
a napsütés nem jön,
az étel keserű, mit számba veszek,
a toll se fog már,
arcom sápadt lett és öreg,
abalakomon nem süt már a holdfény,
por nyugszik az asztalon,
karosszékem mellett csak a kiszáradt csikkek,
a füst lassan elenyész,
míg más bátor és merész,
nyugodtan nézek fel még utoljára,
majd fáradtan becsukom a szemem,
kivert szárnyaim kiengedem,
majd lassan tovaszállok, mint a füst,
itt hagyva mindent, mi keserű és elnyűtt...

1

Sikertől szenvedő lelked nyomorúság,
elveszett lelked kopogtat kapukon,
de ez a halandóság.
Te nem érted, miről beszélek,
én meg belefáradtam,
adni akartam az embereknek,
de lassan elpártoltam
minden olyantól, mi boldogságot szül,
arra hamarosan csak fájdalom ül,
és beteggé tesz, mint a rákos sejtek,
mik elszaporodnak benned, és bekebeleznek,
csak gyász marad utána és némi emlékkép,
hisz tudod, a lelked új utakra lép!