22

És volt, hogy utánad eveztem, de lehúzott az örvény,
s sokszor a földön csúsztam, mert az élet bizony kemény,
de felálltam, és mentem tovább sebesen,
de a te sztoridnak nem volt igaz fele sem.
Bennem volt a tűz, de kioltották szép lassan.
Megkaptam a jót az élettől, de ára van.
Kezdetben még hittem a csodákban,
de sötét lett az ég. Meghaltam az álmomban;
felkeltem, s ami várt a világban:
az illegális hulladék, mi ott hevert a váramban.
Talán én voltam fafej, és engedtem a rossznak,
de vezeklek bűnömért, mert megmaradtam jónak.
Hol vadállatok vannak, ott nevelkedtem fel,
így engem az élet sosem borít fel.
Sokáig jártam, míg megtaláltam ösvényem,
és sosem térek le, míg élem az életem.

21

Sajnos nem tudom, merre van az út vége
nap mint nap fejembe villan emlèke,
és torzítja el bennem a világot.
Hordozom ezt, mint a legsúlyosabb átkot,
mi fájdalmat mért rám, még nem kaptam senkitől.
Bennem a remény nap mint nap összedől,
és a darabokat messze fújja a szél.
Mindenki csak a jóról beszél,
hogy egyszer eljön, és minden szép lesz,
de mi van ha mese, és az élet tönkre tesz,
és nem marad más bennem, mint az elporladó virág,
mint fán az elpusztult ág.
Ez vár rám - valamiért érzem.
Egyre nagyobb bennem a félelem.

19

Felkelni reggel a nyirkos homályban,
körbenézni lassan az üres szobában,
és ráeszmélni arra, hogy valami hiányzik,
és nem teljesen egész.
Gondolatok százezre cikázik
fejemben, mert ez bizony emészt,
hogy mi volt akkor, mikor még teljes volt minden,
amikor még egész volt az üresség, és nem voltam üres itt bent.
Kergetem a múltat, de van, hogy utolér engem,
fájdalmat hozva ássa meg újra újra vermem,
mert gondolkodtam bizony, és kinek kell a fájdalom?
Hisz' tudom, reggel megint könnyeket látok párnámon,
és kezdődik újra a macska-egér játék,
mert minden nap követ - ez olyan, mint fal mellett az árnyék;
követ engem életem minden egyes napján.
Fókuszálok azonnal tettem minden súlyán,
amit megtettem- vagy csak akartam megtenni;
elevenen akartam minden élőt megenni,
mert gyűlöltem a világot és benne minden embert.
Minden nap a fájdalom, mert a sors újra elvert.
Mesém így kreált ismét patakból tengert.
Szavak hullámain jár az, ki megérti e versem.

18

Vágtattunk a napokon, te mindig fogtad kezem,
időről időre csillapítottad éhségem.
Beléd szerettem, mint halandó az életbe,
most menekülni próbálok, de nem tudom, hogy merre.
Szavakat hallottam, de tetteket se kaptam,
míg végül megint egymagam maradtam.
Vannak dolgok, miket sosem mondtam el neked,
mert túl szép lett volna ehhez a szar élethez.
Megfizettem volna, legyen az bármekkora boldogság,
de akárhova nézek, hatalmas a válság.
Századokat repülve hanyatlunk a semmibe,
megértésre várva, mint ahogy a filmekben,
beleéljük magunkat minden üres szóba,
aztán összetiporva heverünk majd a sötét sarokban.
Én repültem volna, de levágták szárnyaim,
de te visszaadtad volna, de végül elvetted az álmaim.
Gyűlölni akarlak, de szeretni még jobban,
mert megeshet, hogy meghalunk akármelyik holnapban.

17

Arcomon már nem látsz semmit.
Vajon ez az érzés enyhít, vagy megőrjít?
Minden nap egy újabb harc,
de ki tudhatja, mikor jön még egy kudarc,
ami ismét földre dönt.
A mai nap is a magány köszönt.
Rám mosolygott szelíden,
megfogta kezem,
elcsábította a szívem,
és örök magányt hozott,
lelkemen nem hagyott mást, csak hatalmas foltot;
ürességet, mit nem tölt be már semmi,
de ez nem azt jelenti, hogy nem tudok már harcolni.