16

Mondd, hol vagy és hol az ígéret?
Már nincs érzelem, ami feléget.
Szívem nem lángol már,
és szerelmet nem igazán vár.
Falam hatalmasan áll,
lelkem egy páncél testbe száll.
Sebezhetetlen leszek, mert ez akarta mindenki.
Az lettem, ki már nem is tud szeretni,
vagy csak eltévedt az ösvényen,
már nem álmodozik a tavasz-zöld réten,
mert a tűz felégetett mindent.
Azt hiszem, teljes üresség tombol itt bent.

15

És elkeserítő értelemben váltam ilyen negatívvá.
Bármerre is néztem, minden ember más vérét szívná,
és nem néznek tükörbe, tetteiket nem mérik mértékben,
elsétálnak mellette, mint a hamvadó csikk mellett.
Eleven tested mellett is elsétálnak nevetve.
Míg a vérben fuldokolsz, ők beléd rúgnak kétszer.
Hogy mi történt a világgal, nem fogom fel épp ésszel,
csak haladok tovább pár megsebzett testrésszel,
és várom már a változást, a káoszt, a megváltást,
hogy valaki mutassa meg, merre van a végállomás.

14

És ti emberek, kik küzdötök a hazugságotokért,
szememben a bizalom véget ért.
Nem törtök meg csupa örömért,
mert igen is tudom, mi kell nektek egy mosolyért.
Azt, hogy én elbukok sosem fogjátok megérni,
mert mindig önmagamért fogok harcolni,
mert minden nap erősebb leszek,
haragotokból minden nap egy csipetnyit elveszek!

13

Feléd nyújtom kezem,
tekintetem szemedben felejtem.
Eleven vagyok veled,
pedig mással idegen.
Nem akarlak, de itt őrizlek a szívemben.
Percekből órák lesznek, majd napok,
szívemből egy darabot nyújtok.
Óvatosan hozzád bújok,
de félek, tele vagyok kételyekkel,
most tele vagyok érzelemmel,
ezért látsz sokszor könnyes szemmel,
mert bár erősnek látszom,
tele vagyok félelemmel.

12

Mondd, miért gyötörsz?
Miért nem engedsz már el?
A fájdalom lassan emészt fel,
hangod még most sem ereszt el.
Nem hagyhatsz el, nélküled mit sem érek én.
Veled szeretnék megszűnni életünk végén,
de ez lehetetlen, hisz' ellöktél magadtól.
Engem azóta is a bánat marcangol,
és beteggé tesz minden nap.
Várom, mikor jön el egy szebb holnap,
mikor újra egymás kezét fogjuk,
mikor egymás kezébe saját szívünk rakjuk.

11

És hittem, hittem az emberekben,
de rájöttem, nem szabad,
persze kivétel akad,
de csalódtam.
Nyomorúság ez, mit életnek hívnak,
sokszor miattunk ítéletet hoznak.
Valahol a magasban harcok dúlnak,
és ránk már nem maradt idő.
Hamarosan ránk szakad a felhő,
és homályba borítja a földet,
magány marad itt és sivatag,
az embereket felemészti majd a harag,
és nem marad más, csak magány,
az emberekben az örökös hiány,
mert elárultuk magunkat,
előre megbéklyóztuk sorsunkat.
Nem maradt már semmi,
elfelejtettünk élni,
elfelejtettük a szeretetet,
a fájdalom mindent betemetett.

10

Én már nem tudok szívből szeretni,
lelkemben el akarlak temetni,
mert csak holtan lehetsz az enyém.
Kezed nyújtsd utoljára felém,
hogy érezzem, mi újra enyém.
Hazudd a szemembe a szépet!
Szakítsd ezer darabra a szívet,
mi már nem képes szeretni,
már képtelen feledni,
mert megjárta a poklot,
és szárnyaival a világ fájdalmára omlott.

9

Félelmemben éreztem,
lassan elszáll belőlem minden érzelem.
Kérlek, ne ez legyen a keresztem,
meg akarom találni a másik felem,
nem akarom elveszteni az eszem,
hisz akkor megbetegedne a szívem,
darabokra törne a lelkem.
Mások szívére majd a poklot festem,
miben porrá ég a szerelem,
és csak egy üres hüvely marad helyette,
mi a szerelmet rég elfeledte.

8

Tudom, semmi esélyem,
de erős vagyok az élethez.
Te bizonyítottad, hogy erős vagyok a léthez,
hisz kihordtál, és megszülettem,
kenyeredből ehettem,
és felneveltél, míg tehetted,
aztán kezeidet rólam levetted,
és itthagytál a nyirkos homályban,
ebben az elkeseredett világban.
Oly egyedül vagyok,
rossz utakon támolygok,
és nem látom, merre van a fény,
belőlem lassan elszáll minden remény.

7

Nem ért véget, kiáltottam,
menekülni akartam,
de valami nem engedett.
Lassan fulladozva éltem végig a pillanatot,
az álmomban maradtam,
nem volt villanyoltás,
apró nesz, amire felkelhetnék,
arcomon hideg volt a verejték.
Az álom, miket jónak hisznek,
maga volt a legkínzóbb, mi megtörténhetett,
előttem minden felelevenedett.
Ott voltál te és mások,
én pedig elgyengülve mászok,
de valami visszaránt,
valami nem enged el,
nem akarok itt maradni,
most el akarok szaladni,
sírni akarok és üvölteni,
kínjaimat kiengedni,
bánatomat felejteni.
Mikor lesz már vége??
Ez rosszabb, mint a kigyó mérge,
rosszabb minden fájdalomnál,
érzem a poklot,
lelkem ezer darabra foszlott,
látom, a világ velejéig romlott.

6

Tudod, nem kértem ezt, csak felfedezni akartam,
akartam fájdalom nélküli életet,
örökre elűzni a szerelmet,
mert ugyan csodás, de örökre tönkre tesz.
mennyi boldogság marad, ha mindent elvesz?
Te mindent elvettél tőlem,
a lelkemben végleg összetörtem,
de megtanultam nem érezni,
száz sebből elvérezni,
kínnal együtt élni,
álarc mögül mosolyogni.

5

Csak a sötétséget láttam,
láttam minden nyomorúságot,
testem nyugodni vágyott,
szívem se vert hevesen,
testem se volt már eleven.
Felkeltem, és már nem nevettem,
azt hiszem, belebetegedtem.
Te tetted ezt velem, vagy én magammal? -
Suttogva kérdeztem,
de senki nem válaszolt szavamra.
Lassan itt hagyott mindenki magamra...

4

Egy hatalmas sebhely - ez, amit a világ hordoz,
nem ad már semmit, de Te ifjú költő vágyakozz,
egy szebb holnapért, mi talán sosem jő el,
dicsőséged felett egy világ felejt el,
s nem marad más belőled, csak egy név egy táblán,
arcodat elfeledik, tetteid semmisítik,
és te csak integetsz a homályban,
hogy ez nem jó így, hogy harcolni kell,
mert egy szebb jövőt így hozhatunk el!

3

Ólomszag a levegőben, ez a forradalom napja,
mindenki harcra kész, de senkinél sincs szabja,
vakon állunk kitárt karokkal,
szavakat üvöltve szembe a hatalmakkal,
de üres szavakra találunk,
hiába minden, elfojtjuk a bánatunk,
de nem adjuk fel, mert ez a mi harcunk,
most bátrak leszünk, és eldöntjük végre,
hogy nem rabszolgànak születtünk,
és csak Isten uralkodhat felettünk!

2

Most már könnyebb a kín,
szívemben hangosan dolgozik az ín,
más századokat vár,
de én megfáradt testem küszöbén,
ki már nem vár csodákat,
alkony van, de nem lát csak homályt,
a napsütés nem jön,
az étel keserű, mit számba veszek,
a toll se fog már,
arcom sápadt lett és öreg,
abalakomon nem süt már a holdfény,
por nyugszik az asztalon,
karosszékem mellett csak a kiszáradt csikkek,
a füst lassan elenyész,
míg más bátor és merész,
nyugodtan nézek fel még utoljára,
majd fáradtan becsukom a szemem,
kivert szárnyaim kiengedem,
majd lassan tovaszállok, mint a füst,
itt hagyva mindent, mi keserű és elnyűtt...

1

Sikertől szenvedő lelked nyomorúság,
elveszett lelked kopogtat kapukon,
de ez a halandóság.
Te nem érted, miről beszélek,
én meg belefáradtam,
adni akartam az embereknek,
de lassan elpártoltam
minden olyantól, mi boldogságot szül,
arra hamarosan csak fájdalom ül,
és beteggé tesz, mint a rákos sejtek,
mik elszaporodnak benned, és bekebeleznek,
csak gyász marad utána és némi emlékkép,
hisz tudod, a lelked új utakra lép!