Ablakomból láthatom a megfakult lombokat,
Kínzó magányosság szöges drótként fojtogat,
Lehullót levelek elmosódott lábnyomok,
Színtelen arcok ránctalan panelok.
Semmi baj, ha ezt látod, rab vagyok,
A kinti téren a megfáradt mamlaszok,
Csikk rabló csövesek párolgó alkohol,
A járda szélen újság papír bandukol.
Elfelejtett csókok a szemközti bokorban,
Keserűség égő íze torkomban,
Bágyadtan tekintek a tátongó semmibe,
A földet lassan zúzmara lepi be.
Eltakarva e színtelen világot,
Szívedbe véstem egy megfakult virágot,
Ez a megfakult virág jelzi majd vesztemet
Ez a tátongó üresség lassacskán eltemet.
Elrabol mindent, ami szép és jó nekem,
Kapálózok, karmolok, de mindez szertelen,
Helytelenül cselekszem, mígnem kudarcba fulladok,
A sötét folyosókon untalanul csoszogok.
A lépcsőház lassan elmossa a hangokat,
Tegnap még szeretlek, ma már csak gondolat,
Falnak csattant mondatok, törmelékkel megszórva,
Amiket hallottam gyűjthetném már csokorba.
De az is elhervadna meg tébolyult szobámban,
Falnak ütköztem, azt hiszem, még korán van,
Szikrázó hajnalok, por-népek és hangzavar,
Fehér a fal mi emettől eltakar.
