36

Mi lenne ha kezed enyémet fogná,
mi lenne ha hűvös éji órán nevemet suttogná,
mi lenne ha nedves ajka enyémhez érne,
mi lenne ha szívem végre haza térne,
mi lenne ha karjaid közt végre otthonomra lelnék,  
mi lenne ha veled újra önmagam lehetnék.

35

Volt már dolgom angyalokkal s szajhákkal, 
tengeren túl szirének hangjával.
S voltam ördög halandó testben, 
majd vitéz ki sokra vitte az életben.
Táncoltam tűz körül és sokszor léptem parázsra, 
de nem hatott rám már a tündérek varázsa.
S láttam lógni bitón ártatlan életeket,
kik most hamis istenek miatt halálra ítéltetett, 
kiknek a hit fontosabb volt mint az élet, 
minden nap ezt látom,
mostoha könyörtelenséget.

34

Éjszakai füstfelhő, 
csillagképben tündöklő, 
néha előbukkanó apró dörmögő, 
bárányfelhő zuhatag,
ha elbotlik tovább halad,
ha menni kell ő itt marad,
gyökeret ereszt a hold alatt, 
egy nadrágja volt elszakadt, 
patakba csobban az eldobott kő, 
ez a fiú is nagyratörő, 
szántó földön lábnyomok, 
a vizet felitta a homok, 
sivatag és forróság,
ijesztő a magány, 
hideg deres éjszaka, 
vajon mikor térsz haza?
Fenyő gyanta pézsma illat, 
ma is új reggelre virradt.

33

Szívtelen e lét.
Nyomorúság lepte be a szoba közepét,
majd, mint az inda, lassan tovakúszik;
nem, nem pihen, soha nem aluszik,
nem ad pihenőt,
beterít, mint magzatvíz a lepedőt,
befedi a heverőt,
mint eső a legelőt,
mert szívtelen e lét,
minden pillanat most folyik szét,
mint tinta a pergamenen,
de nem fáj már, elviselem!

32

Nagy gond van a világban.
Egy apró bogár bent ragadt a pilácsban,
majd kifáradtan rogyik össze,
majd kiszáradt testéből elszáll a lelke;
de megtette, hiába vesztette -
hasztalan életét feltette,
majd megvetve elfeledve,
porladó kis teste elveszve.
Nagy gond van a világban.
Ezt érzem, és kérdem, miért látom ezt?
Mit tettem, vagy tettünk:
fejlődtünk, és elvettünk,
borzalmas dolgokat műveltünk,
kis bolygónk ártatlan testét apránként szétszeltük.
Igen, ezt tettük,
remegve, esedezve,
megváltásért könyörögve,
mert nagy gond van a világban!

31

Ez nem élet, csupán csak létezés.
Azt mondod, menni akarsz, de látom, mégis félve mész.
Mennyei pokol vénámban, a szívem ritmusa dobol.
Itt vagyok magamban, lelkemben üresség honol.
Nem élek a múltban, mégis visszavágyom oda;
tudom, mi akkor volt, nem kapom vissza soha.
Már fontolóra vettem megannyi tettem,
mert én tettem ezt, adtam, aztán elvettem.
Most meg egymagamban állok, alattam egy szakadék,
az úton megannyi akadály, de én előre haladnék.

30

Jó éjt a holtaknak az élőknek a reménynek.
Csak én látom a valóságot szürkének meg fehérnek.
A szavaim az ecsetem, mit egy kopott vászon képvisel,
és az önarcképem a tükörben, mit minden nap elvisel,
mert megfáradt remény tündököl aranybarna szemében,
de senki se tudja, mekkora kő van a gyönyörű szép szívében.