16

Mondd, hol vagy és hol az ígéret?
Már nincs érzelem, ami feléget.
Szívem nem lángol már,
és szerelmet nem igazán vár.
Falam hatalmasan áll,
lelkem egy páncél testbe száll.
Sebezhetetlen leszek, mert ez akarta mindenki.
Az lettem, ki már nem is tud szeretni,
vagy csak eltévedt az ösvényen,
már nem álmodozik a tavasz-zöld réten,
mert a tűz felégetett mindent.
Azt hiszem, teljes üresség tombol itt bent.

15

És elkeserítő értelemben váltam ilyen negatívvá.
Bármerre is néztem, minden ember más vérét szívná,
és nem néznek tükörbe, tetteiket nem mérik mértékben,
elsétálnak mellette, mint a hamvadó csikk mellett.
Eleven tested mellett is elsétálnak nevetve.
Míg a vérben fuldokolsz, ők beléd rúgnak kétszer.
Hogy mi történt a világgal, nem fogom fel épp ésszel,
csak haladok tovább pár megsebzett testrésszel,
és várom már a változást, a káoszt, a megváltást,
hogy valaki mutassa meg, merre van a végállomás.

14

És ti emberek, kik küzdötök a hazugságotokért,
szememben a bizalom véget ért.
Nem törtök meg csupa örömért,
mert igen is tudom, mi kell nektek egy mosolyért.
Azt, hogy én elbukok sosem fogjátok megérni,
mert mindig önmagamért fogok harcolni,
mert minden nap erősebb leszek,
haragotokból minden nap egy csipetnyit elveszek!

13

Feléd nyújtom kezem,
tekintetem szemedben felejtem.
Eleven vagyok veled,
pedig mással idegen.
Nem akarlak, de itt őrizlek a szívemben.
Percekből órák lesznek, majd napok,
szívemből egy darabot nyújtok.
Óvatosan hozzád bújok,
de félek, tele vagyok kételyekkel,
most tele vagyok érzelemmel,
ezért látsz sokszor könnyes szemmel,
mert bár erősnek látszom,
tele vagyok félelemmel.

12

Mondd, miért gyötörsz?
Miért nem engedsz már el?
A fájdalom lassan emészt fel,
hangod még most sem ereszt el.
Nem hagyhatsz el, nélküled mit sem érek én.
Veled szeretnék megszűnni életünk végén,
de ez lehetetlen, hisz' ellöktél magadtól.
Engem azóta is a bánat marcangol,
és beteggé tesz minden nap.
Várom, mikor jön el egy szebb holnap,
mikor újra egymás kezét fogjuk,
mikor egymás kezébe saját szívünk rakjuk.

11

És hittem, hittem az emberekben,
de rájöttem, nem szabad,
persze kivétel akad,
de csalódtam.
Nyomorúság ez, mit életnek hívnak,
sokszor miattunk ítéletet hoznak.
Valahol a magasban harcok dúlnak,
és ránk már nem maradt idő.
Hamarosan ránk szakad a felhő,
és homályba borítja a földet,
magány marad itt és sivatag,
az embereket felemészti majd a harag,
és nem marad más, csak magány,
az emberekben az örökös hiány,
mert elárultuk magunkat,
előre megbéklyóztuk sorsunkat.
Nem maradt már semmi,
elfelejtettünk élni,
elfelejtettük a szeretetet,
a fájdalom mindent betemetett.

10

Én már nem tudok szívből szeretni,
lelkemben el akarlak temetni,
mert csak holtan lehetsz az enyém.
Kezed nyújtsd utoljára felém,
hogy érezzem, mi újra enyém.
Hazudd a szemembe a szépet!
Szakítsd ezer darabra a szívet,
mi már nem képes szeretni,
már képtelen feledni,
mert megjárta a poklot,
és szárnyaival a világ fájdalmára omlott.